Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 5 találat lapozás: 1-5

Névmutató: Kiss B. Attila

2000. május 24.

Máj. 11-14. között a lugosi Városi Színházban harmadik alkalommal rendezték meg a nemzetközi tenorversenyt. A nagydíjat követő I. díjat Kiss B. Attila, a kolozsvári Állami Magyar Opera magánénekese nyerte. Ezenkívül neki ítélték a temesvári Román Opera, valamint a iasi-i opera különdíját is. /Kiss B. Attila I. díjas. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 24./

2006. február 4.

Könczei Árpád Sepsiszentgyörgyön 1995 februárjáig, öt évig vezette a Háromszék Néptáncegyüttest, majd átköltözött Budapestre. 1995 februárjától a Duna Televízió szerkesztőjeként dolgozik, mondta el a vele készült beszélgetésben. Azóta visszajár, többek között Sepsiszentgyörgyre is, a színházhoz, de régi együtteséhez is. Jó kapcsolata alakult ki Bocsárdi Lászlóval, rendszeres munkatársa lett, Könczei írta a zenét. De nemcsak vele dolgozott, hanem a gyergyószentmiklósi Figurával is, s Parászka Miklóssal a Csíki Játékszínben, Kövesdi István rendezéseinél is közreműködött, négy különféle szatmári darabhoz is szerezhetett zenét. A Háromszék együttes sorra mutatta be Könczei táncjátékait, az Ábelt, a színházzal közösen a Vérnászt, Orza Calin Tündérálom című művét, s az Ördögváltozás Csíkban címűt. Könczei különösen 2000 óta sokat dolgozik itthon, évente 120–140 napot. Közben a Duna Televízió mellett büszke a Talentum sorozatban készített portréira – Orbán Györggyel, Demény Attilával, Jurovits Tamás koreográfussal, Tompa Gábor rendezővel készíthetett műsort, azután Kiss B. Attila operaénekessel, Kosztándi Jenő festőművésszel, Balogh József cimbalomművésszel. 1998-tól hat évig (2005 januárjáig) a Maros együttes művészeti vezetője is volt. Ez a legrégibb együttes Erdélyben, a kilencvenes években nehéz helyzetbe kerültek, nem volt koreográfusuk. Végül azért jött el onnan, mert nem tudta elérni a magyar tagozat önállóságát. A Maros együttesben együtt van a román és a magyar tagozat, s amint a közmondás is jól mondja: közös lónak túros a háta. A két tagozat közötti felfogásbeli a különbség. A magyar folklór az elmúlt években elindult egy új irányba, míg a románoknál nem alakult ki a tudományos kutatási igény. Megrekedtek valahol a Megéneklünk, Románia fesztiválok szintjén. A Maros együttesnél arra számított, hogy az RMDSZ mellé áll, támogatja az önállósulási törekvést, de nem így történt. Erdélyben jelenleg öt hivatásos magyar táncegyüttes működik: a Maros, a Hargita, a Háromszék, a Táncműhely és a nagyváradi Táncegyüttes. Működésük nincs összehangolva. Könczei zeneszerzőként is bemutatkozott, bemutatták Rapszódia című, tárogatóra és zenekarra írott művét, amelyet Kiss Gy. László klarinét- és szaxofonművész felkérésére írt. A másik művét, A fejedelem táncát Selmeczi György rendelte a nyírbátori zenekari napokra. /Bogdán László: Egy áttáncolt élet. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 4./

2007. március 13.

Megemlékezéssel és történelmi vetélkedővel egybekötött ünnepség keretében adták át március 11-én, vasárnap Kalotaszentkirály – Zentelkén a Gyarmathy Zsigmond ösztöndíjakat. A jeles esemény vendége volt Mikola István magyarországi országgyűlési képviselő, akinek ősei egykor Kalotaszegen éltek. Póka András György helyi polgármester köszöntötte elsőként a népes közönséget. Mikola István beszédében hangsúlyozta: az ünnepek feltöltik a lelket energiával. Ilyen alkalomnak kellene lennie az 1848. március 15-ére való emlékezésnek is. – Négy olyan energiaforrás létezik, ami visszapótolhatná a történelmi tragédiák okozta veszteségeket. Az egyik a nemzeti együvé tartozás, identitástudat jelentőségében áll, a másik a szolidaritás, egymásért való felelősség tudatosítása, a harmadik a család, ami az öröm és lelki energiák legnagyobb forrása, valamint annak a hite, hogy képesek vagyunk változtatni, és egymásra találni – magyarázta. Máté András, az RMDSZ parlamenti képviselője a jelenlegi politikai helyzetre reflektált: március 15-e hibájából sajnos nem tanultunk. Most is széthúzás van: a magyarság kétfelé oszlik. De amikor itt vagyok, úgy érzem, hogy egy olyan közösség áll mögöttem, amellyel lehet együtt jövőt építeni – mondta. A kalotaszentkirályi Ady Endre Általános Iskola V–VIII. osztályos diákjai verses-zenés összeállítással léptek fel. A Kiss B. Attila és Okos Márton által alapított Gyarmathy Zsigmond ösztöndíjat öten vehettek át. A többi pályázó Várnagy Enikő helytörténeti olvasókönyvével lett gazdagabb. /Dézsi Ildikó: Emlékezés a szabadság hőseire. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 13./

2008. március 15.

Ötödik alkalommal adták át március 14-én Kalotaszentkirály-Zentelkén az Okos Márton és Kiss B. Attila által alapított Gyarmathy Zsigmond-ösztöndíjakat és a Pécsi L. Dániel budapesti heraldikus által készített okleveleket. A helyi Ady Endre Általános Iskola diákjainak Talpra magyar című összeállítása után a történelem vetélkedő díjait is kiosztották Winkler Gyula az EP-képviselő gratulált az ösztöndíjat elnyerő diákoknak. Eckstein-Kovács Péter szenátor, Kónya Hamar Sándor parlamenti képviselő, Máthé András parlamenti képviselő is szólt az egybegyűltekhez. Mihály Erzsébet a Gyarmathy-ösztöndíj kuratóriumának elnöke elmondta: idén öt tanuló részesült a 600 lejes Gyarmathy Zsigmond-ösztöndíjban. /D. I. : Kalotaszentkirály-Zentelke. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 15./

2016. április 23.

Ave Maria belső húrokon (Beszélgetés a Pro Urbe-díjas Szilágyi Zsolttal)
Közel négy évvel ezelőtt agyérgörcs vetett véget szólóénekesi és karvezetői pályafutásának. A Vox Humana kamarakórus korábbi karnagyát idén Pro Urbe-díjban részesítette Sepsiszentgyörgy önkormányzata. Ünneplős-szomorkás beszélgetés Szilágyi Zsolttal.
– Lassan négy éve lesz, hogy betegsége okán nem hallhatjuk önt. Odabenn milyen dallamok szólnak mostanában? – Az Ave Mariák. Körülbelül négyszázötven műből álló Ave Maria-kottagyűjteménnyel büszkélkedhetem, nem sokaknak lehet a világon hasonló. A kollekció jelentős részét énekeltem is. A kedvencem Schubert Ave Mariája, talán azért is, mert már gyermekként – olyan tizenkét éves lehettem – elénekelhettem a gyulafehérvári székesegyházban. Édesanyám ott volt kántor és orgonista, mondhatni, a templomban nőttem fel. Örök emlék, hogy két nyáron át Márton Áron ministránsa lehettem. – Milyennek ismerte meg a legendás püspököt?
– Nagyon jó embernek, a reggeli mise után, amelyen ministráltam – s amelynek latin nyelvű szövegéből egyetlen szót sem értettem – reggelit kaptam a konyhán, és minden hónap végén száz lejt. Gyermekként nyilván nem foghattam fel, hogy ki is ő, mit is jelent a katolikusság a romániai magyarság számára. Később természetesen sokszor meglátogattam, ő meg idős korában sem engedett el ajándék nélkül. A hitemet soha nem tagadtam meg, egyetemista koromban Kolozsváron a Szent Mihály-templomba jártam, később sok alkalommal énekeltem is ott.
– A kor zeneakadémiai képzésébe még belefért a szakrális zene oktatása?
– Bőven, meghatározó szerepe volt. Az első év végére meg kellett tanulnunk például Mozart Requiemjét. Amikor megláttam a kottát, azt mondtam, ezt lehetetlen megtanulni. Aztán 1969-ben a zeneakadémia akkori dékánja, Dorin Pop egy lengyelországi koncertturnén rám bízta egy Mozart-mise tenorszólóját, ez volt az első szóló koncertfellépésem.
– Ígéretes magánénekesi karrierkilátások ellenére mégis Sepsiszentgyörgyre költözött. Mi vonzotta egy kisvárosba?
– Kezdjük onnan, hogy hiába rendelkeztem a legmagasabb tanulmányi átlaggal, Csucsára kaptam zenetanári kinevezést. Egyetlen alkalommal jelentem meg, akkor is csak azért, hogy bejelentsem: én oda nem megyek. Miután nem foglaltam el a munkahelyemet, meglehetősen kilátástalan lett a helyzetem, szerencsére Cecília nővérem egyik volt tanítványa révén Sepsiszentgyörgyre kerültem a népművészeti iskolába. A tanári állás aztán végig lehetővé tette, hogy felkészülhessek a koncertekre, fellépésekre. Bács Lajos karmestertől kaptam az első fontos felkérést 1970 szeptemberében, a rádiótelevízió zenekarával egy Monteverdi-opera tenorszerepét énekeltem Bukarestben.
– Soha nem csábította a kizárólagos szólókarrier?
– Nem, minden jól megfért egymás mellett. Aztán Szentgyörgyhöz kötött a kórusvezetés lehetősége is, ami már a főiskolán is nagyon érdekelt. Főleg, miután létrejött a Vox Humana kamarakórus. – Milyen szándékok, álmok, érdekek hozták létre anno a Vox Humanát?
– Mindenekelőtt a megyésítés. Az 1968-as intézkedés nemcsak az adminisztratív személyzet létszámát duzzasztotta fel Sepsiszentgyörgyön, hanem egy zenei elemi iskolát és egy népművészeti iskolát is eredményezett az új megyeközpontban. Szinte egyik napról a másikra közel harminc zenetanár jelent meg a városban, ahol a zenélés a békebeli idők során is a polgári lét szerves elemének számított. 1972 kora tavaszán ültünk össze először egy éneklésre mi, zenetanárok, hiszen egyetemi éveink alatt a karéneklés a képzés szerves része volt. Az első találkozáson talán húszan lehettünk, aztán újabbak követték, egy év múlva pedig már bemutatkozó koncertet tartottunk a Dózsa György Klubban. – A kommunizmus éveiben kevés együttesnek adatott meg a külföldi fesztiválokon való részvétel. A Vox Humanának igen...
– Először 1979 augusztusában jutottunk ki külföldi versenyre. A nagyon rangos goriziai versenyre való kiutazásunk engedélyezése és finanszírozása az akkor már kétszeres hazai fesztiválgyőztes Vox Humana legmagasabb szintű itthoni hivatalos elismerésének számított. Befutottunk, a megye- és városvezetés már büszkélkedett velünk.
– A következő kiszállás viszont hosszú ideig az utolsónak is bizonyult. Mit tettek? Fütyültek a templomban? – Azt azért nem, de templom kétségtelenül szerepelt a történetben. A világ egyik legrangosabb zenei megmérettetésére, az arezzói versenyre neveztünk be 1982-ben, én meg nagyon szerettem volna eljutni a pápához is. Utazásunk előtt elmentem Jakab Antal püspökhöz, a segítségét kértem szállásszerzésben, illetve a pápához való bejutásban. Az utóbbi sikerében nem nagyon hittem, már csak azért sem, mert alig egy évvel voltunk az Ali Agca-féle merénylet után. Következő gyulafehérvári utamkor azonban – hatalmas meglepetésemre – azzal fogadott a püspök, hogy minden rendben, bejutunk a pápához, szállásügyben pedig keressük az orvietói püspököt.
– Nem tartott tőle, hogy a küldöttséget kísérő „éber” elvtársak igyekeznek majd meghiúsítani a látogatást? – Óvatos voltam, „konspiratív” okokból csak Rómába érkezésünkkor értesítettem a társaságot a vatikáni látogatásról, a három „éber” nem is élt a kivételes lehetőséggel. Bánhatják, hiszen a Vox Humana kiemelt figyelmet kapott, az első sorokban foglalhattunk helyet a pápai audiencián. Őszentsége a következő, magyarul elmondott szavakkal is egyértelműsítette, hogy tud a kórus jelenlétéről: „Tanítsátok Isten népét szépen és ájtatosan énekelni! Apostoli áldásom reátok.” – Életre szóló élmény lehetett, de az azt követő tiltás is évekre szólt. Jóakarók „köpték be” a kórust? – Nem volt szükség rá, a vasfüggöny mögül érkezett, kiemelt pápai figyelmet kapó kórus jelenléte azonnal sajtóhír lett. A Vatikáni, majd a Római és a Szabad Európa Rádióban is „elhangoztunk”, a hírünk megelőzött bennünket. Az olaszországi turnét követően heteken át hívatták a kórustagokat a Securitatéra. A helyzet odáig fajult, hogy kénytelen voltam kihallgatásra jelentkezni az akkori első titkárnál, Rab elvtársnál. Azt mondtam neki: ha nem hagyják abba a zaklatást, a kórus feloszlik. A pártvezető nem ígért semmit, csak annyit, hogy utánanéz az ügynek. A hívogatások valóban megszűntek, viszont ötéves külföldre utazási tilalommal büntettek, ami gyakorlatilag nyolc évig, az 1989-es eseményekig tartott. Egy évvel korábban már becsomagoltunk egy csehszlovákiai fesztiválra, de indulás előtt két nappal lefújták.
– Szólóénekesként volt része visszautasításban?
– Soha, a különböző intézményigazgatók kézről kézre adtak. A sok emlékezetes fellépés közül az egyik legkedvesebb a strasbourgi volt, de hasonlóan meghatározó emlék a debreceni református templomban tartott koncert, amelyet a budapesti zeneakadémián is megismételtünk. Emlékezetes pillanatot éltem át Nagyszebenben is, de ellenkező előjellel. Mendelssohn Éliás című oratóriumában a próféta szerepét énekeltem, a karmester az evangélikus nagytemplom szószékébe ültetett, én meg elszunnyadtam. Egyszer csak arra ébredtem, hogy a karmester kiáltja: Élias! Én meg felugrottam, s pontosan ott léptem be, ahol kellett. Azóta is csodálkozik, hogyan voltam képes erre. Kicsit én is.
– Gyermekei zenei „fertőzése” természetes volt, vagy feladatként kezelte?
– Nem kellett erőltetni őket, mindketten zeneiskolába jártak, jó tanulók voltak. Hatalmas ajándék a sorstól, hogy láthatom Zsolt fiamat, amint a Vox Humanát vezényli, s hogy a közös produkció jó irányba halad. Büszke vagyok rájuk, és annak is örvendek, hogy a fiam megjelenése a kórust is felfrissítette. – Hogyan élte meg a négy évvel ezelőtti agyérgörcs utáni tudatra ébredést? Azt, hogy vége a korábbi életének? – Világvége hangulatban voltam, nagyon zavart, hogy a továbbiakban nincs éneklés, sem kórusvezetés, hogy vége a sportolásnak, a pingpongozásnak. Vagyis az egész addigi életemnek. Az is felmerült bennem, hogy így semmi értelme az életemnek. Amikor mentővel Kolozsvárra vittek, azért imádkoztam, hogy boruljon fel a mentőautó, legyen vége az egésznek. Mellém állt azonban Kölcze Ida, a lelki társam, aki segített feldolgozni ezt a traumát, és aki azóta is éjt nappá téve velem van. Végig éreztem ugyanakkor, hogy mellettem van a Fennvaló, rendszeresen Márton Áronhoz imádkozom, tőle tudom, hogy tovább kell élnem, mert Isten így akarja.
– Sepsiszentgyörgy önkormányzata önnek ítélte a 2016-os Pro Urbe-díjat. Számított rá?
– Nem számítottam, de nagyon örvendek neki, mert úgy gondolom, jól szolgáltam a várost, a közösséget, hiszen szinte nem akadt olyan eset, amikor ne tettem volna eleget az itthoni felkérésnek. Tanítványaim száma meghaladja az ezret, köztük a ma már világhírűnek számító tenor, Kiss B. Attila, én készítettem őt fel a zeneakadémiai felvételire. Köszönöm ezt a díjat a kórusnak, vezetőjének, a fiamnak, és a városi tanácsnak. Köszönöm Szentgyörgynek a megbecsülést.
Szilágyi Zsolt
Gyulafehérváron született 1946. április 8-án. Édesapja középiskolai tanár, édesanyja a gyulafehérvári érseki templom orgonistája. Iskoláit szülővárosában, később a dévai Decebal Líceum magyar tagozatán végezte. Főiskolai tanulmányok: marosvásárhelyi pedagógiai főiskola, zeneszak, majd a Kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia, ahol 1970-ben államvizsgázott. 1969–70-ben a Kolozsvári Magyar Opera szólistája. 1970 szeptemberétől 2014 nyarán bekövetkezett betegségéig Sepsiszentgyörgyön dolgozott a művészeti népiskolában, amelyet több mint tíz éven át igazgatott, párhuzamosan pedig Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott magánénekese. A sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus alapító karnagya. Díjak, kitüntetések: EMKE-díj (1992), a barcelonai fesztivál karmesteri nagydíja (1999), Kriterion-koszorú (2003), a gyulafehérvári érsekség által adományozott egyházzenei kitüntetés (2010), Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2013), Sepsiszentgyörgy Pro Urbe-díj (2016).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

lapozás: 1-5